2018. december 10., hétfő

4.rész 2/1

ZENE:

A hátsó ülésen az éppen engem bámolú angyal mellett keltem fel a szemebe sütő napfény miatt. Egy kisvároson haladtuk keresztül, amit Fairburynak hívnak.  Dean vezetett, Sam pedig elég erősen koncentrálva bámult egy hírportálon megírt haláleseti cikket a laptopján.
- Hová megyünk? – dugtam a fejem a két első bőrülés közé. – az idősebbit összerezzent hirtelen. – Én bátor hősöm. – vigyorogtam, miközben mormogott még valamit.
A szemem sarkából láttam, hogy Sam is elmosolyodott egy picit, majd felém fordult, és elmesélte, amit eddig kiderített. Négy halott, semmi közös nincs bennük, még csak nem is ismerték egymást. A szemtanuk szerint a négy áldozat szeme szurok fekete volt, mielőtt végeztek saját magukkal.
- Úgy gondoljátok Crowley a közelben lehet? Igy elkaphatjuk, és kibelezhetjük. Megkapja, ami jár neki. Mi van, ha számít ránk, és ez csak egy csapda, hogy a kis pudli démonjai elkapjanak, ő pedig a trónján seggel és rátehesse a mocskos kezét a Coltra.
- Csigavér Buffy, mit tudom én, megérzi a jázmin illatú parfümödet és odacsörtet?!??!!
Erre inkább nem szóltam semmit, csak visszatértem hátra, és nekidőlve a bőr kárpitnak a bosszúmon gondolkodtam, ami egyre jobban erősödött bennem. Sam még visszapillantott rám a középső visszapillantóból megértően, majd tovább kutatott.  Az angyal hírtelen felkapta a fejét az ég felé, mondván, hogy hívják, és mennie kell. Mire ezt kimondta, már ott se volt.  Értetlenül néztem a már üresen álló bőrülésre, és magam elé.  Sam hátrafordult, és kedves mosollyal közölte, hogy ezt szokjam meg.
- ÁÁÁ, itt is vagyunk. – állapította meg zseniálisan Dean.
„Zseni” gondoltam magamban.  Egy kisváros, Pontiac egyik lepukkant, poloskáktól és patkányoktól nyüzsgő motelének parkolójában álltunk meg. Kiszálltam, a hátsóülésről, és nagyokat nyújtóztam, miközben minden izmom ropogott, az elgémberedés miatt, és talán a 12 órás kocsiúttól, amit egyhuzamban húztunk le. Friss eső illat nyomta ez a cigi füst, alkohol, és patkányszag keverékét. Nemrég eshetett az eső, még apró pocsolyákban fodrozódott az őszi szél. A tócsákban visszatükröződött a motel neoncsöveinek erős vibráló, színekkel teli fénye. Dean odament a domború idomokkal megáldott szőke portáslányhoz, elejtett egy-két kaján vigyort, majd egy szobakulccsal tért vissza.  Értetlenül néztem rá, ő pedig nem értette a miértjét.
- Én hol fogok aludni? – tettem fel az egyértelmű kérdést.
- Nyugi babám három ágyast kértem.
- Ki van zárva. Inkább az Impala. – fordítottam hátra a fejem.
- Nekem az is megfelel több fej marad. –  majd a cuccát
megragadva megindult a kulccsal a szoba felé. Végül mit nem, mit lehetett tenni megfogtam a bőrtáskám, majd Sam bátoritóan megveregette a vállam, és rám mosolyodott, majd biccentett, hogy induljunk és bementünk a bátyja után. Beérve a szobába kellemesen csalódtam, hiszen a motel az omladozó, foltos büdös külsőjével ellentétben a belseje nem volt menthetetlen. Nem volt egy 5 csillagos, de mit is vártunk éjjelenként 25 dolcsiért. A falak zöld tapétáin nem tudtam eldönteni, hogy a penész foltok miatt tűnt úgy, vagy tényleg virág minták voltak.
- Stip-stop a belső ágy. – vágódott le Dean az alatta majdnem összeszakadt ágyra.  – kapott pár szemforgatást, de mit sem törődve vele, serényen lapozni kezdte a táskájából előráncigált rongyosra hajtogatott pornó újságját.
Sam felé fordultam, és bizakodóan kérdeztem:
- Ugye nem azt akarja csinálni amire gondolok?
- Nem, dehogy csak megszokás.
- ÓÓÓÓ, nem, nem nyugtattál meg. – mosolyodtam el.
- Ne is figyelj rá, ahogy elnézem, most órákig ellesz. Szóval, mit szólnál, ha addig mi elmennénk körbe kérdezgetnénk a városba.
- Az mégis hogyan, hiszen nem vagyunk mi az FBI. – néztem rá zavarodottan.
 Nem mondott semmit, csak elővett egy dobozt, amiben kicsi fekete igazolványtartók voltak. Oldalra vonult, ügyeskedett valamit, majd egy bőrhatású tokot a kezembe nyomott és mosolyogva elővett egy fekete öltönyt, és elvonult felöltözni. Nem tudom miért, de akaratlanul is odanéztem amikor kigombolta az ingjét, és levette. A háta tele volt hegekkel és karmolásokkal. Észrevette, hogy „kukkolom” szóval megfordultam a tengelyem körül, épp vele háttal, és rápillantottam a jelvényre pillantottam, ahogy sejtettem. Egy hamis FBI igazolvány.
- Nem féltek, hogy lebuktok? – vontam kérdőre, a látszólag okosabbnak tűnő Winchestert.
A kérdésemre nem válaszolt, csak mosolygott. Szóval, nem, nem félnek. Hülye kérdés volt, hiszen szellemekkel, démonokkal, és egyéb számomra ismeretlen, de nekik mindennapos lényekkel harcolnak, és pont arra lenne idejük, hogy a fakabátosoktól rettegjenek.
- Délia, gyere menjünk, szerezzünk valami kaját. - Szófogadóan utána mentem. Előtte még visszapillantottam a gyermeki lelkesedéssel, és mosollyal Play Boy-t lapozgató Deanre. Kiléptem az ajtón. – Hé. – hallatszott a szobából kiáradó hang. – visszafordultam, hogy megnézzem mi az. – Igen? – néztem a vadászra értetlenül. – Pite. – zárta rövidre. – Hozunk Dean, csak mulass jól.  – Jött be vissza Sam is. – Csak meg ne húzd a derekad. -  és elejtett egy kaján vigyort. Dean nem szólt semmit csak morgott egyett.
Kiléptünk vissza az ismét esőző őszi hűvös szeles időbe. Sam előkaparászta a farzsebéből a slusszkulcsot és a kezembe nyomta, majd rám nézett.
- Deannek egy szót sem. rendben? – nézett rám szelíden. – Kisujj eskü. – viszonoztam a mosolyt.
A kezemben a kulccsal a vezető ülésre bepattanva megcsapott az állott sör szagának, és az autósillatosító illatának keveréke. Elindultunk a legközelebbi gyorsbüféhez amit Biggerson’s SIZZLI’ GRILL & BAR-nak hívtak. Sárgás pirosas neoncsövei mindent bevilágítottak. Túl sokat is. Hírtelen a büfé melletti sikátorral terelődött a figyelmem ahová egy gyanús alak fordult be egy csinos magas szőke lány után. Lehet csak előítéletből, de gondoltam kiszállok, és utána nézek, hiszen a büfé ablakán keresztül beláttam, ahol Sam még bőven a rendelést várta. A biztonság kedvéért a kocsi hátuljából kivettem egy fehér marklatú fegyvert, és egy flaska szentelt vizet, hiszem mégiscsak démonok miatt jöttünk ide. Apró óvatos léptekkel elindultam a tömör sötétséggel teli sikátorba szorosan markolva a puskát. Sikoltást halottam, szóval a lépteimet szaporázva láttam, hogy a pasasból egy jóadag füst száll ki, a lány hófehér miniruhája pedig csupa vér volt.
- Jól van hölgyem?  - segítettem fel óvatosan. Óvatosan a farzsebembe dugtam a fegyver, és a flaskát. – Mi történt? -kérdeztem, de nem tudott válaszolni csak a hátam mögé bámult.
Épp hogy megfordultam, a férfi akit az előbb elhagyott a démon, valahogy ismét kölcsönkérte a testet, majd egy számomra ismeretlen tompa tárgyal leütött, nyilalló érzés sugárzott a fejembe, majd gyomorszájba vágott, ekkor már nembírtam, a pisztolyért nyúltam, de mire meghúztam volna a ravaszt már rá is lépett, nem bírtam a fájdalmat, és átadtam magam az ájulatnak, és elájultam.  Egy vértől bűzlő lepukkant motelszobában tértem magamhoz, ahol se ágy se semmi ami egy szobára tudna emlékeztetni, csak a szék amin megkötözve ültem, és egy kisasztal tele késekkel fúrókkal, és egyéb játékszerekkel. Két 20as éveik vége felé járó srác, és a kopasz kigyúrt pasi állt velem szembe, egy-egy késsel a kezükbe, és égő vággyal a korom fekete szemeikben, hogy végre belém szúrhassák a kést.
- Mire vártok fiúk? Alig birtok magatokkal. Mit akartok. – próbáltam ingerelni őket, közben éreztem, a fegyvert a farzsebemben a flaskával együtt. Talán ez a három balfék fog nekem segíteni megszökni.  – Vagy a főnök nélkül nem mertek semmit sem tenni.
- A kopasz a közelembe hajolt. Szinte már éreztem, hogy belülről rohad. – Már meg ne haragudj, da ha itt végeztél, dobj be egy tik-takot.
- Csak óvatosan kislány, ha akarnám, már kibeleztelek volna, és megetettem volna a belsőséged a kutyákkal.
- Csigavér az második nevem. Igazából Rebekah, de ezt jobban csípem. – közben sikerült a csomót kibontanom. Látszólag nem jártak cserkésziskolába csomót tanulni kötni.
- Keménynek hiszed magad. Megmutatom én neked. – felemelte a kezét, hogy belém vágja a kést, de időben a fegyver után nyúltam, és fejbe lőttem. Az pedig vörösen villogva belülről a földre puffant. Jött a másik kettő is. Szerencsére időben lelőttem az elsőt. A másodikkal ne számoltam, és vállon talált a bicskájával, de mire második belém szánt döfését már nem tudta teljesíteni, mert valaki fejen lőtte kétszer, majd felsegített.  Magasra kellett tekintenem, hogy meglássam megmentőm arcát, ekkor már volt egy selytésem. Sam. Segítőkészen felállított, majd kérdőn nézett rám, és kijelentette, hogy csak a büfébe ment el, hogy tudtam már is bajba sodorni magam. Még nem volt erőm elmesélni elrablásom részleteit, igy csak annyit feleltem:
- Remélem megérte az a szaros almáspite! – majd át tette a karom a nyakén, és segített eljutni az Impaláig, majd az anyósülésre ültetett. Kezembe nyomott egy Burgert amit én mohón be is tömtem. Sam felé fordultam. – Hogy találtál meg ilyen gyorsan?
- GPS. – jelentette ki egyszerűen. – ÓÓÓÓ. Ez eszembe se jutott. Mindenesetre köszönöm. Bár azért jól elbántam velük.
- Hát persze, nem is kellettem volna. – majd vigyorogva visszahelyezte tekintetét az útra, és a motelig csendben bámultunk a sötétbe.
Miután megérkeztünk a Motelhez Sam el is kezdte a kérdezősködést.
- Mi a fenét akartak azok a Démonok.
- Már az étteremhez is követtek minket. Én pedig belesétáltam az agyalágyultak csapdájába. Mikor a sikoltó nő után mentem, hogy megmentsem.
- Szóval a 4 áldozat, és most ez. Mind összefügg.  – közben beléptünk a szobába, Dean rám nézett.
- Mi történt? Éhezők viadal volt az utolsó pitéért.
- Démonok. – szólalt meg Sam. -Jól gondoltuk. Crowley a közelben, és a négy áldozat akik elhunytak itt, mind Crowley műve volt, hogy Délia idejöjjön.
- Hogy? – vette komolyra Dean. – Találkoztatok azzal a pöccsel?
- Személyesen nem, de a díszkísérete bemutatkozott.
- És meg is fogyatkozott. – tette hozzá Sam. – Dean még mindig értetlenül nézett ránk. – Talán megkérdezhetnénk Castielt. – vetette fel Sam.
- Dean? Megtennéd. – nézet a bátyjára.
- Miért nekem kell mindig intézni. Cass elfoglalt, nincs mindig a seggemben. – közben az angyal megjelent a vadász háta mögött.
- Cass ne mássz már igy rám.
- Én sosem voltam a … - félbeszakította a mondatát, és kínosan nézett, ránk, majd terelni kezdett.
- Démonok vannak a városban. Érzem. – jelentette ki bölcsen.
- Igen, feltűnt, Déliát el is kapták. – fejtette ki rekedtes hangon Sam.
- Mi? Ezt elfelejtettétek közölni. – fordult felénk Dean. – Csodás, egy élő céltáblát hordozunk magunkal. – nézett rám.
- Kösz megvagyok, bár a vállam még fáj, a kés miatt. – ironizáltam. – Egyébként sem kértem a segítséged, jól megvoltam egyedül is. A tollas barátod vitt hozzátok. – emeltem fel már én is a hangom, és néztem a szemét lesütő pelyhesre. Nem akartam megbántani, őt igazából kedveltem. Olyan volt, mint egy ballonkabátos óvodás, de a jóértelemben.
- Elég legyen. – nézett rám, és a bátyjára felváltva.
- Ő kezdte. – jelentettem ki, kicsit sem felnőttes hozzáfűzni valómat.
- Nem segítesz. – nézett rám.
- Bocs tudom. – közben Dean indulatosan kiviharzott a szobából, és mint ha mennydörgés lett volna, úgy csapta be maga után az ajtót. A falak és az ablakok is beleremegtek. Végig futott a hideg a hátamon.  -  Sajnálom Sam a bátyádnak igaza van. Nem kellene veletek együtt lófrálnom. Crowley engem akar, én pedig őt. Ez a kettőnk dolga. John adott egy naplót, abból majd kiismerem magam. Reggel útnak is indulok.
- Hé-hé. Hagyd csak, ez nem a te hibád, csak Dean nem szereti a változásokat és az, hogy te itt vagy, és hogy még jobban Crowley szeme elé kerültünk, nem igazán tetszik neki. Majd megbékél vele. – fogta meg a vállam, és bátorítóan rám mosolygott. – Most pedig tegyük el magunk holnapra. Mert ma már nem megyünk sokra.
***álom***
A házunk előtt jártam. Egy hűvös őszi éjjel volt. Csillagos volt az ég. A házunk kerítésének ajtaját a szél csapkodta, közben pedig nyikorgott. Valami azt sugalta ne menjek be, de a honvágy miatt, a lábam remegve, de elindult, a bejárati ajtó felé. Hideg volt. Az időjárási viszonyokhoz képest is. A hideg futkosott a hátamon. Tudtam, hogy valami rossz lesz bent, és hogy még most visszafordulhatok, de nem tettem. Valami bevonzott.  Rátettem a kezem a jéghideg kilincsre, majd lenyomtam. Az ajtó fülsiketítő nyílással kinyílott. Fémes illat csapta meg az orrom. Próbáltam felkapcsolni a villanyt, de nem működött. Tudom, hogy ha felkapcsoltam volna szörnyű dolgot láttam volna. De hajtott a kíváncsiság.
- Apa? – jött ösztönből. – Noel? – hívtam az ikerbátyámat is. – Itt vagytok? Hahó? Ez nem vicces. Gyertek elő. – hírtelen még hidegebb lett a szobába.
A telefonomért nyúltam a zsebembe, hogy ha apró világosságot is, de valami világosságot csináljak. Bár ne tettem volna. Ahogy megvilágítottam a nappalit. Minden fal vérvörös volt. A szoba tele volt alvadtt vérrel. Hát ezért éreztem enyhén fémes illatot. A csend hírtelen hangosabb lett. Zúgni kezdett a fejem. Elborított a düh. Még sírni sem volt erőm, csak bámultam a vérben ázó falakat, és padlót. Itt megkellet volna állnom, és visszafordulni, de nem tettem, tovább vitt a lábam akaratlanul is, mintha ez nem lett volna minden, mintha csak a kezdett lett volna. Felmentem az emeletre. A lábam alatt a siri csöndben szinte fülsiketítő volt a korhadtt fenyődeszka recsegése. A lépcsőn is végig vérnyomok voltak. Egyre több és nagyobb foltokban. Egy nyitott szobába vezettek a nyomok. Dulakodás nyomait fedeztem fel, majd amit láttam nem akartam elhinni. Földbe gyökerezett a lábam.
Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Apa és Noel volt a szobában alvágott torokkal. A szoba úszott a vértől, akkor vettem észre, hogy én is egy jókora tócsában álltam. A torkuk szinte tőből el volt vágva, tisztán látszott a hús, és az éles penge nyoma. Hírtelen remegni kezdtem, ki akartam rohanni a szobából. Sikítani, mire éreztem, hogy valaki megragadja a karom, hátra fordultam, anya volt az, de nem volt önmaga. Ő is vérben úszott. Kezében egy csurom véres kés volt. De! A legfontosabb. Ami az egészben a legjobban megrémített, az a szeme. Éj fekete volt, épp úgy mint a három démonnak aki elfogott.
- Délia. Délia. – csak ezt hajtotta. Majd rángatni kezdett.
*********
 A következő pillanatban újra a motelszobában voltam. Sam nézett rám aggódóan az ágyam széléről.
- Rémálom? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Még nem tudtam válaszolni, csak bólogattam. Egyszer csak whisky illata csapott meg oldalról. Dean nyújtott óvatosan egy pohárral.
- Tessék. Kemény estéd lehetett. – és szelíden átnyújtotta. – Köszi. – nem szoktam inni, de most bármit, csak el tudjam felejteni. úgyhogy egyben lehúztam az egészet.
- HÓHÓHÓ. Lassan kislány. – vette el Dean a poharat. – Mit láttál?
Elmeséltem nekik az egészet elölről.
- Démon?
- Igen.
- Démon?
- Igen.
- De nem azt mondtad, hogy az anyád halott?
- De, és még mindig az. Mit jelenthet ez?
- Halvány fingom sincs. – jelentette ki ízlésesen. – De reggel első dolgunk lesz kideríteni. Most pedig próbálj még ledőli egy kicsit.  – vigasztalt Dean. Vajon mi lett vele. Eddig én voltam a halál ómene, most meg megért és támogat. Talán, mert tudja milyen elveszíteni egy anyát.
Szót fogadtam. Hátra dőltem. Lehunytam a szemem, és szép lassan elaludtam.

2018. január 16., kedd

3. rész

Sziasztok. Szörnyen restellem, hogy ennyi ideig felfüggesztettem a blogot, de rengeteg dolog történt velem, és még fog is, de megpróbálok mostantól lehetőleg szombatonként újabbanál újabb részeket hozni. 


Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor valamit már felépítettél az életben. – Winston Churchill

Komoran és szótlanul álltam a szobába, csak magam elé tudtam bámulni a sokktól. Egy angyal. Csak ez a szó járt a fejemben szüntelenül. Az egyre élesebb hangra lettem figyelmesebb, ahogy John szólítgat.
-          Lia. Lia. Hallasz engem? Mi történt? Démon volt? Jól vagy?
-          Igen. igen. Egyszerre csak egy kérdés. Szóval, igen jól vagyok, és nem, nem démon volt.
-          Akkor mi a frász történhetett, csúnyán néztél az izzóra és az kiégett? – kérdezte enyhe iróniával, és gúnnyal.
-          Úgy sem hinnéd el, maximum kettyósnak néznél, ha elmondanám mi történt.
-          Hidd el kislány én már sok mindent láttam, tégy próbára.
-          Hát jó, legyen. Egy angyal volt, John, egy kicseszett angyal. – mondtam a legnagyobb komolysággal.
-          *a hasát fogva röhögött* Micsoda? Ne légy nevetséges. Lehet, nem tudsz a világnak még erről az oldaláról, de még sem gondoltam, hogy ekkora agyrémet is el fogsz hinni. Az a démon jó rászedhetett. Hidd el nekem kicsi nincsenek angyalok, ha lennének, nem lenne ilyen szívás az élet. *szárnylebbenés szakította félbe*
-          Biztosan te vagy John Winchester már sokat hallottam rólad és a feleségeddel történtekről. Nagyszerű nő volt. -* a férfi megrökönyödve fordult meg a kellemes hang irányába*- Hello, a nevem Castiel.
-          Ki a fene vagy te? Vagyis MI vagy te átkozott...? - John neki akart rontani, amikor az angyal „elaltatta”. Az addigra már a földön heverő vadászhoz rohantam mit sem foglalkozva a felettem, engem figyelő angyallal. – Megölted? Hozd őt vissza te szemét.
-          Nyugodj meg, a barátodnak semmi baja, csak alszik. Beszélnünk kell. Crowley tudja, hogy a nyomában vagy, és démonokat fog küldeni, hogy végezzenek veled. Én segíthetek.
-          Nem kell a segítséged. – de mire ezt kimondtam, már is egy másik lepukkant hotelben találtam magam tele szanaszét heverő férfiruhákkal.
-          Hol vagyunk? Mit csináltál? – akartam kirohanni az ajtón, de az nem nyílott.
-          Engedd, hogy elmondjak mindent, de ahol meg kell nyugodnod, és le kell ülnöd.
-          Leülni? Megnyugodni? Elraboltál rémlik, és szegény John is ott marad egyedül, és kitudja mit tettél vele.
-          Nem raboltalak el, csak egy nyugodt helyet keresetem, hogy beszéljünk, és már elmondtam, hogy nem lesz sem mi baja. Ha meghallgattál, és nem akarsz utána sem maradni, akkor visszaviszlek oda ahol találtalak.
-          Nyugodt hely? Ezt nevez te annak. A szétszórt ruháid hevernek mindenhol. – húztam el számat ez mikor egy alsógatyát húztam elő, amin valószínűleg eddig ültem. – De legyen. Már ha elhoztál, úgy sem tudnék nélküled visszarepülni.
-          Ezek… ezek nem az én ruháim.  – nézett körbe merengve.
-          Hé!  Milyen nagy veszélyről akartál nekem beszámolni? – ráztam vissza tollaskát a földre.
-          Igen. Veszély. Valahogy a démonon keresztül, akit megkínzott John, de elszabadult, rohant Crowleyhoz, hogy megossza vele a kis tervét, hogy kitanít téged, mint vadászt, aki majd eltünteti a föld színéről a pokol királyát.
-          Miért én? 20 éves koromig még csak nem is tudtam, hogy ez az egész tündérmese létezik. Mit akarhatnak tőlem. Hogy én megölöm a pokol királyát, na ne röhögtess. - * bakancskoppanásokra lettem figyelmes* - Talán mégsem olyan nyugodt ez a hely, mint gondoltad tollas.  A kabát zsebemből előrántottam egy fegyvert. Biztos, ami biztos.
-          Ez Dean és Sam leteheted. – szólt Castiel amikor a két értetlen srác feje felé tartott fegyvert tartottam. – Nekem ez nem mond semmit.
-          Ők is Winchesterek. – mentette a menthetőt.
-          Sam és Dean Winchester? John két fia? – lepődtem meg.
-          Te meg ki vagy törpike? – méregetett végig a bőrdzsekis. – Honnan ismered az apánkat?
-          Nem vagyok törpike, és az nem rád tartozik.
-          Idefigyel kislány. – lépett most már bátrabban közelebb. – ki vele honnan ismered. – tette a vállamra a kezét. Volt egy mozdulat, amit apa tanított annó még gimis koromba a nyomulós végzősök ellen. Megfogtam a srác karját, kicsavartam, kitérdeltettem, és a földre nyomtam. – Idefigyel szépfiú, már mondtam, hogy nem a te dolgod.
-          Lia, ő barát, közös az ellenségetek, engedd el Deant. – felnéztem az angyalra egy sanda mosollyal, és elengedtem. A szemem sarkából láttam, hogy a magasabbik srác arc izma megfeszül, de próbálja visszatartani a mosolygást.
Dean feláll, megrázza magát, és Castiellre néz értetlenül, hogy vajon én ki lehetek, és honnan ismerem őket. Cassi elmond neki mindent, hogy John apám barátja, hogy Crowley megölte az anyámat, és ezért üldözöm az apjukkal, és hogy a démonok miatt veszélybe kerültem.
-          Szóval bízol benne Cass? – kérdeztem meg mintha ott se lennék.
-          Dean. Ő is itt van, miért nem kérdezed meg. Egyébként is, ha apa bízik Déliában, akkor nekünk is kell, hiszen hadd ne emlékeztesselek, hogy épp hadi lábon állunk a szövetségesek terén.
-          Renden Délia. – enyhe undorral mondta ki a nevem, de nem is vártam az ő macsó vagyok stílusától. – Mivel tudsz nekünk szolgálni.
-          Szóval, szépfiú. – viszonoztam a gúnyolódását. -  Castiel mindent elmondott. Crowley a Coltot akarja, ami meg nálam van, és meg akarom ölni vele, az anyám miatt, ezért a démon verőembereit küldi utánam.
-          Szóval Cass. – fordult az angyalhoz. -  A nyakunkba sóztál egy élő céltáblát, amit a démonok akarnak? Nincs így is elég gondunk? – nézett sunyin rám.
-          Nézd Dean. Igazad van, nincs itt semmi keresnivalóm. Visszamegyek, és folytatom, amit elkezdtem, megkeresem azt a rohadékot, és visszaküldöm oda ahonnan jött. Hé, pelyhecske vissza tudnál repíteni
-          Várj! Délia! – szólalt meg a magasabbik. – Maradj és segítünk mi neked, vagy akár veled is mehetünk. – a bátyja ámulva nézett rá, hogy ezzel meg mi lett. – Nekünk apa úgy sem válaszol.  - az angyalra néztem, hogy mi legyen. Bólintott, hogy menjek bele az üzletbe.
-          Rendben, de csak ha a szépfiú befogja.
-          Kezeskedem érte. – mosolygott Sam. – de akkor másképpen megyünk oda. Szorongatott egy kocsi kulcsot a kezében.
A motelből kiérve egy éjfekete ’67-es Impala fogad minket. De ja, vu érzésem volt, pont, mint amikor az öreg Winchester mellé ültem be. Sötét volt, elhagytuk a várost, csendben mentünk neki a sötétnek, a végtelen sötét országútnak.

2015. október 18., vasárnap

2. rész 2/2

   Először is, bocsánat a késésért, de gólyaavató volt, és két hétig kórházban dekkoltam.    
Másodszor, mit szóltok a Supernatural 11. évadához, eddig két részt attak le, de a szerény véleményem szerint az egyik legjobb évad lesz. Várom a ti véleményeteket is.
    Új életet kezdeni, és még véletlenül se visszafordulni a legnehezebb.
                                                                                                   (Lakatos Levente /Aktus) 

Az ajtó bezárása a régi életem végét, és egyben egy új élet kezdetét jelentette.  A biztonsági övért nyúltam, hogy bekössem magam. Csapódást hallottam a kocsi hátuljából, John volt az, bepakolta a cuccaimat a csomagtartó, még szabad helyére. Előre baktatott, és bevágta magát a sofőrülésre.
-          Biztos ezt akarod? Már nincs visszaút. – fordult felém.
-          Igen. – válaszoltam, és hevesen bólogattam. Meg sem próbáltam visszanézni, vagy kételkedni a döntésemben, miszerint jól cselekszem-e.  
A kulcs fordult, felbőgött a motor, és lassan gurulni kezdted előre a kerekek a salakos úton. Kifordultunk a főútra, majd ki a városból, egyenesen a végtelennek tűnő országútra. A most kezdődő életemet is ilyennek gondoltam, kopárnak, és üresnek. Addig néztem a kocsi mellett villámként elsikló fákat, hogy a szemhéjam elnehezedett, és lassan eluralkodott rajtam a fáradság, és elaludtam.
***
Pár órával később keltem fel, a recsegő kazettás rádióból üvöltő AC/DC számra, amit John fennhangon énekelt, majd szórakozott tekintettel felém bökött, jelezve, hogy felkérne egy duettre. A régi időre emlékeztetett, amikor még apával, és Noellel énekeltük a Highway to hell-t.  Mire vége lett a számnak, egy elhagyatott, lepukkant utcai motelhez értünk, leparkolta a kocsit, majd kiszállt, és a csomagokért ment. Én is kiszálltam, és magamba szívtam az országút, poros, kipufogó füsttől, és égett gumitól bűzlő levegőt. 
-          Délia. – kiáltott előre.
-          Tessék? – szaladtam a csomagtartóhoz.
-          Erre szükséged lesz? – mutatott felém egy még régebben készült családi képet, ahol még anya is ott volt.
Vettem egy mélylebegőt, kifújtam, és mindent végiggondolva közöltem, hogy nem, mert ha megakarom találni azt a tetves Crowley-t akkor nem szabad senkihez kötődnöm érzelmileg, végleg elkell felejtenem a múltamat, örökre.  Megfogtam egy táskát és egy koszos, kis szobába vittem, John hozta a többit, és ő is leült az ágyára, majd kifújta magát.
-          Azt hittem ettől izgalmasabb a vadászok élete. – dörmögtem magamban a tehetetlenség miatt.
-          Ne légy ennyire elszomorodva, van egy kis ajándékom a számosra, majd az ajtó felé ment, intve hogy mennyek vele. Egy végtelennek tűnő folyosón indultunk el, ahol egyre hűvösebb, és büdösebb lett.  Majd egy különös sátáni jelekkel díszített ajtón léptünk be, ami komor volt, és sötét, és valaki háttal ült nekünk egy széken, a szoba, és egy ugyanolyan jel közepén, mint amilyen az ajtón volt. Mikor szembe értem vele, akkor figyeltem meg, hogy le van kötözve, a székhez, és össze vissza van ütlegelve, és mindenéből ömlik a vér, de csak nevetett. Egyszerre féltem, és voltam kíváncsi. Borzongás rohant végig az egész testemen, amikor a szeme hirtelen koromfekete lett, és feltárta szélesen vigyorogva véres mosolyát. John egy éles pengét a kezembe.  Három éle volt, hidegnek éreztem a markolatát, ami ugyanolyan anyagú és formájú volt, mint az éle, csak tompa volt.  A férfi közelebb hajolt hozzám, egyenesen a szemembe nézett az üres, semmit mondó tekintetével, és így szólt:
-          Ugyan úgy fogsz járni, mint anyád. – majd ijesztően felkacagott.
John közelebb hajolt hozzá, és kérdőre vonta:
-          Utolsó lehetőséged,  hogy elmond hol van Crowley. 
-          Crowley? – kérdeztem vissza. – ez meg mi a frász.
-          Ő Crowley egyik hűséges pincsi démona, aki mindjárt elárulja, hol trónol az a szarházi. Vagy szeretnéd te? – nézett rám hívogatóan.
-          Igen. – hevesen bólogattam, és már azon járt az eszem, hogy miként öljem meg a pokol királyát.
-          Nem kell kímélned, ha akarod, még kínzod, ha akarod, most megölheted, és a démon felé nézett.
-          Még érdeklődöm én is egy kicsit.
Az előbb kapott pengére pillantottam, ami még mindig ott pihent az izzadságtól átázott tenyerem markolásában.  A pengét óvatosan végighúztam a démon arcán, és ordítani kezdett.
-          Hm. Erre eddig nem is gondoltam, eddig csak ütlegeltem.  – szólalt meg a sarokban karba tett kézzel a segítőm.
Válaszul csak elmosolyodtam, és megsebeztem az arca másik oldalát is.  Mivel csak ordított és kacagott, John a kezembe nyomott egy öveget, majd utasított, hogy öntsem a fogolyra.
-          ÁÁÁÁÁÁÁ. – ordított. – Rendben, csak hagyd abba. Épp a Coltot keresi.
-          Miért kell az neki?
-          Nem tudom.  ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Tényleg nem tudom, még csak nem is találkoztam személyesen a királlyal. Kérlek, öljetek meg, mert ha Crowley megtudja, hogy elmondtam… - Belé fojtottam a szót egy szúrással a szívébe.
-          Mi volt az üvegben? – fordultam felé.
-          Víz. – mosolygott. – Jól vagy? Hogy érzed magad?
-          Ennyi? Csak egy kis víz? Fura volt. Olyan érzés mintha, szíven szúrtak volna, aztán eszembe jutott anya, és már jobb lett.
-          Idővel enyhülni fog, és nem. Nem sima víz, hanem szentelt víz.
-            Van még más praktikai is?
-            Csigavér Buffy csak lassan, mindent meg fogsz tudni.  – nyugtatott, és egy vastag, szakadt, poros naplót nyomott a kezembe. – Ebben minden benne van, na, gyere, keressünk egy segítőkészebb démont.
John eloldozta a holtestet, majd a szoba másik sarkéban heverő fehér lepelbe tette, és valami fehér porral beszórta, és leöntötte benzinnel. Belecsavarta az anyag darabba, és a két végét megkötözve felkapta, és egészen a kocsiig cipelte. Felnyittatta velem a csomagtartót, és belevágta a hullát. Ekkor vettem észre, hogy a csomagtartó fedélen is olyan jel van, mint ami a démon körül volt. 
-          Gyere, gyújtogatunk egy kicsit.
-          Mi? – kaptam oda a fejem.
-           Majd meglátod, bevágta magát az ülésre, majd én is így tettem.
Kifordultunk az útra, majd nem sokkal egy kis földura fordultunk be jobbra. Mehettünk olyan 200 métert befelé ágon-bokron át majd megálltunk egy farakásból készült, kormos máglyánál. Kiszállt, és a kocsi hátuljához indulva kivetette a férfit, és a rakásra, dobta, majd egy benzineskannával lelocsolta, és begyújtotta.  Felém nézett, és intett, hogy mennyek oda.
-          Egy tipp, ha démont ölsz, vagy bármi mást, mindig szórd be sóval, és égesd el.
-          De ennek rohadt szaga van.  – kaptam a kezem az orromhoz.
-          Idővel megszokod. – jóízűen kacagott, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy elégett, eloltotta a tüzet, és visszaszállt.
Én is visszaszálltam, majd kitolattunk a földúton, vissza ki a kopár országútra, a motelhez. Mikor visszaértünk, kíváncsiságból a kinyitottam a csomagtartót, és a fegyverek közt kezdtem el kutatni. Egy érdekes kinézetű régebbi évjáratú fegyveren, aminek a markolatára különös jeleket véstek.
-          Hóhóhó. Azzal óvatosan, már csak négy golyóm van hozzá. – tettel el egy poros, korhadt fadobozba.
-          Miért? Veszel hozzá másikat. – nem értettem mire az a nagy féltés. Talán mert nagyon régi.
-          Nem ehhez a fegyverhez nem. Ehhez tizenkét golyó készült összesen, és képes bármivel végezni, és ezt a négyet a mi kis barátunknak, Crowleynek tartogatom.  Ez a Colt, amit a démon szerint Crowley keres. Így egy lépéssel előtte járunk.  Most viszont pihenjünk le, mert hosszú út vár rád, hogy megtalál, őt és megöld, na meg hogy, igazi vadász légy. mosolygott, és miután lecsukta a kocsit, megindult a háló felé. Nekem sem kellet kétszer mondani, indultam utána, be a mellette lévő szobába.  Bementem a fürdőszobába, hogy megmosakodjak, de mire beértem, ajtónyílást hallottam.
-          - John te vagy az? – kiabáltam ki, de semmi válasz.  Előkaptam a mosdóban a falnak döntött fa rudat, és kimentem a szobába.
Egy magas ballonkabátos fickó, nekem háttal nézegette a képeke, de mikor észre vett felhajtotta a fejét, és még mindig háttal nekem megszólalt:
-          Nem akarlak bántani, szóval nyugodtan leteheted azt a botot. – hangja egyszerre volt mély és kellemes.
-          Ki maga?  - szorítottam még erősebben ütésre készen.
-          A nevem Castiel. – és megfordult. Magas volt, és arca kellemes kinézetű. Tengerkék szemivel szinte ölni tudott volna. – segíteni jöttem.
-          Minek? – kaptam elő a tegnap óta a hátsó zsebemben csücsülő penge, amit még indulás előtt apa nyomott búcsúajándékként a kezembe.
-          Ismerlek téged Délia. Tudom mi történt az édesanyáddal, ő vezetett közelebb a démonhoz akit üldözünk.
-          Szóval anya volt a csali, hogy közelebb juss valamihez.
-          A cél szentesíti az eszközt.
-          Majd megmutatom neked mi szentesit, mit. – azzal elővettem minden célzási tudásomat, és a hátam mögött szorongatott kést, a férfi szíve felé célozva elhajítottam, ami a mellkasa közepét, érte, de meg se kottyant neki, még csak nem is vérzett. Felé pillantott mg egyszer, majd a melléből kiáltó tőrre, amit erősen megragadott, és kirántott a helyéről, és ledobta a földre.
-          Nem akarlak bántani, a segítségemre lesz szükséged, hogy megtaláld Crowleyt.
-          Mi vagy te? – döbbentem meg.
-          Az úr egyik angyala. – közölte pislogás nélkül.
-          Angyalok nem léteznek. – léptem közelebb, hogy felvegyem a kést, de még csak nem is rezzent, meg vagy törődött volna vele.
-          Látod, ez a te bajod, nincs hited.
-          Ja mert mindent el kellene hinnem, ha egy ballonkabátos bohóc angyalnak képzeli magát.
Nem szólt, csak hirtelen a szobába mindent égőt kiégetett, és fényvillanásokkal a falon egy hatalmas angyalszárny jelent meg. 
-          Mutathatnál egy kicsit több tiszteletet is. – majd ezzel a mondatával el is tűnt, mintha ott se lett volna.
John lihegve rontott be a Colttal a kezében. Tágra nyílt szemekkel nézett körbe, majd rám, és a kezemben lévő tőrre.
-          Mi történt?
-          Kellene egy új izzó...

Ha, tetszett, iratkozzatok fel, vagy írjatok egy rövid kis véleményt, ami nektek pár perc, és sor, de nekem hatalmas öröm. 

2015. szeptember 20., vasárnap

2. Rész 2/1


Hali édes cukorkáim. Megérkezett a második rész is, amit két részre bontottam hogy bővebben ki tudjam fejteni remélem nem baj.  Légyszi írjatok véleményt, vagy egy kis szösszenetet. Na de nem fecsegek tovább.  Jó olvasást. Puszi drágák.



A sorsnak, gyakran pofátlanul szar a humora.
                                                             (Lakatos levente/ Aktus)


Hirtelen lehűlt a levegő, és a neoncsövek vibrálni kezdtek. Körbenéztünk, de sehol semmi. Valami vinnyogni kezdett apa kabátjának belső zsebében. Egy kis szerkezet volt az amin, egy órához hasonló kijelző volt, a tetején pedig, vörösen izzó kis lámpák, és egy antenna.
-          ÖÖÖ Délia. – halottam a testvérem, furcsán remegő, megcsukló hangját, majd a hang irányát követve megfordultam a tengelyem körül, de amit láttam. Egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a szememnek. Egy vibráló, bomladozó félben lévő alak állt előttünk, aki nem más volt, mint az anyánk.
-          Anya? – néztem, döbbenten, és éreztem, ahogy a lábam a földbe gyökerezett, és az ereimben megfagyott a vér.
-          Jo. – hallottam apa meglepődött hangját. Anya vézna csontos ujjaival a kép felé mutatott, amit apa ezelőtt szorongatott. – Ron égesd el a képet, addig nem tudok békében nyugodni. – Anya lágy, csengő hangja nyugalommal töltötte be, a már feszültség teli termet.
 Apa az asztalához szaladt, ahol a fotó volt, a szekrényből, egy öngyújtót vett ki, majd ahogy megfogta a képet, úgy el is égette. Anya sikoltozni kezdett, és fénylő parázsló lánggal elégett. Csak álltam ott, és bámult. Nem tudtam elhinni, amit láttam. Próbáltam ésszerű magyarázatot, találni, de nem tudtam. Noel is csak állt az ajtóban, maga elé bámulva.
-          Apa. – szólaltam meg, végül. – Anya most hová került?
-          A mennybe, Lia. A mennybe. – hangja komor volt. Fájdalommal, és szomorúsággal teli.
Perceken keresztül csak álltunk, és csendben arra a pontra bámultunk ahol, percekkel ezelőtt még ott állt ő. Mintha még azt gondoltuk volna, talán, hátha visszajön. Ebben a hitben kapaszkodtunk, de semmi. A búskomor hangulatot a csengő éles hangja zavarta meg. Apa ment ajtót nyitni. Egy magas borostás férfi lépett be, izzadságtól, benzintől, a vér vasas illatától bűzlő ruhában, és katonai acélbetétes bakancsban. Mosolyogva nézett körbe a házba mintha, ismerős lenne a hely számára, majd megállapodott, rajtam, és egy kellemes mosolyt árasztott felém.
-          John nem vártam, hogy ilyen hamar ideérsz. – mosolygott apa, és szorosan átölelték egymást. Szóval ő apa gimis barátja.
-          Mondtam, hogy a közelben volt dolgom.
-          Mire vadászott? – szólalt meg a hátam mögött Noel.
-          Egy szellem. Biztosan te vagy Noel. Kiköpött apád vagy. Na és te Délia…
-          Csak Lia. – viszonoztam az előbbi kedves mosolyát.
-          Rendben, Lia. Mintha Jo állna itt előttem. – szomorúságát leplezve, halvány mosollyal végigmért.
-          Nézd, John tudom, hogy egyedül vadászol, de szeretném, ha segítenél a lányomat edzeni, és elvinnéd később vadászni. Megérdemli, hogy elkapja azt a rohadt démont, és hidd el nem fog csalódást okozni. Én sem szeretném ezt, mindig arra vágytam, hogy rendes, boldog életet éljünk négyen, de Crowley keresztbe húzta a számításaimat.
-          Ha ezt akarod. Lia? – nézett rám.            Arra kértek, hogy válasszak a jövőm, a sport karrierem közt, és hogy megbosszulja anya gyilkosát, és hogy olyanokra vadásszak, amikben addig nem hittem, és csak a moziban a filmben láttam.
-          Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá?
-          Egy hét, ha bírod, akkor csináljuk, és a legjobb vadászt faragom belőled, ha viszont nem, akkor sincs semmi baj.
-          Rendben. Mikor indulunk? – pattantam fel.
-          Nyugi még várunk, lassan pakolj össze, és reggel indulunk.
-           Rendben, de minél hamarabb, mielőtt meggondolom magam. – mosolyogtam, és a szobámba szaladtam Sába kíséretében.
Egy kisebb bőröndöt kaptam elő, aminek a belsejében egy kép volt még kisebb koromból, rólam és anyáról.
-          Anya ezt csak miattad csinálom. Esküszöm, megtalálom Crowleyt és megölöm. – szorítottam a mellkasomhoz, a régi, gyűrött fotót, és éreztem, hogy egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon, majd azt több tucat követi. Éreztem, ahogy minden érzékem eltompul, elhomályosodik, majd teljesen megszűnik. Az ágyon fekve ébredek apa áll felettem, engem nézve.
-          Mi történt? – néztem körbe értetlenül.
-          Eszméletlenül találtunk rád, ezt a képet szorongatva. Már kételkedem, hogy jó ötlet lenne, ha most Johnnal mennél. Talán még nem készültél fel teljesen, testileg, és legfőként lelkileg.
-          Nem. Nem. Nem. Arról szó sem lehet. Bosszút akarok állni azon a rohadékon, aki azt tette az anyánkkal.
-          Figyelj rám Délia. – szólalt meg az ágy mellet álló John. –A vadászat nem csak a bosszúról szól, ha így könyveled el, akkor már is halott vagy.
-          Ok. Rendben, mennyi az idő? Most lezuhanyozom, összepakolok, és megpróbálok aludni.
-          Fél kilenc. – nézett Noel a telefonjára.
Apáékkal én is kimentem a szobából, ők a lépcső felé, megmutatni a férfi ma esti fekvőhelyét, én pedig a fürdőszobába. Kádba meleg vizet engedtem, majd habfürdővel, felhabosítottam teljesen. Levettem a ruháimat, és óvatosan, lassan beleereszkedtem a kád, forró, illatos fürdővízbe. Egészen lefeküdtem benne, és csak bámultam ki a fejemből. Azon kaptam magam, hogy a telefonom csörög a kád szélén. Egy törölközőért nyúlva megtöröltem a kezem, és felvettem a telefont. Tate volt az. Ő semmit sem sejtet még, hogy vajon hova megyek, és miért. Gyorsan kellet járnia az agyamnak, hogy ne bukjak le, és hihetőnek tűnjön.
-          Szia, kicsim. Igaz apukád csak viccelt azzal, hogy holnap reggel elmész? – hangzott a barátom, reménykedő kérdése.
-          Nem Tate. Sajnálom, bár maradhatnék, de muszáj mennem, tudod, hogy a búcsúzkodás nem az erősségem. Reggel pedig még nem is tudtam, hogy elutazom. – eddig simán ment, nem kérdezte hova megyek, így tiszta maradt a lelki ismeretem. Nem kellet hazudnom.
-          Mi olyan sürgős, hogy ma tudtad meg, és már holnap menned is kell. – na, itt a bibi, semmi nem jutott eszembe. Csak hallgattam a vonal másik végén, olyat tettem, amitől még kíváncsibb lett. Tehetetlenségemben egyszerűen kinyomtam.
Újra, és újra csak hívott, de nem volt erőm felvenni, nem mondhattam el neki az igazat, de hazudni sem akartam. Mélylevegőt vettem, és a víz alá buktam. Általában ettől lenyugszom, de most még ez sem segített. Lassan felültem a vízben, és óvatosan, csurom vizesen, és habosan kimásztam, majd a meztelen testem, köré törülközőt tekertem. A hajammal ugyanígy bántam el. Magamra kaptam még a teniszlabda mintás köntösömet, és a szőrmepapucsomat, és a szobámba csoszogtam.  Elő kaptam egy rövidnadrágot, és egy spagetti pántos, hátul angyalszárny mintájú, fekete alapú pólót. Elsétáltam az éjjeli szekrényemig, aminek a polcáról levettem egy könyvet, és azzal a kezemben beleugrottam az ágyba, és olvasni kezdtem, Az Öröklétűt. Egyszer csak azon kapom, magam, hogy olvasom a könyvet ugyan, de a gondolataim messze, már más vizeken eveznek.  Hirtelen, az ablakom alatt ágak reccsenését, hallottam, de feltudtam a szélnek, aztán, aprókat vibrált az izzó, majd egyre sűrűbben. Egy alacsony, borostás, talpig fekete öltönyös férfi állt előttem, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. A szívem a torkomban dobogott, remegett a lábam, és a könyv a kezemben, csak bámultam a pontot, ahol az előbb az ismeretlen férfi, állt. Másodpercekkel később apa rontott be egy fa markolatú, különös mintákkal díszített pengével. Kérdőn néztem rá.
-          Bántott? – kérdezte aggódással teli hanggal.
-          Nem. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan eltűnt. Nem szólt semmit, csak állt ott pár másodpercig majd köddé vált. Ismerted?
-          Hogy nézett ki? – pillantott rám aggódó, és sejtelmes tekintettel, mint aki tudja ki volt az, de reménykedik benne, hogy nincs igaza.
-          Alacsony, borostás, 40 körüli pasas, fekete szemekkel, és talpig feketében.
-          Crowley.
-          Az a Crowley?
-          Igen. – felelte félig, dühöngve, félig töprengve, majd kiviharzott.
Nem akartam semmi, csak lehunyni a szemem, és addig fel sem kelni, míg rend nincs. Álmodni akarok. Anyával, mikor még boldog család voltunk, mi négyen. Apa, én, Noel, és anya. Nem voltak, démonok, titokzatos tűzesetek, szellemek, vadászok. Vissza kívántam a szokásos tini drámákat, szerelmeket, barátságokat, háborúkat, klikkeket, bosszúkat. Normális kamaszkorba akartam felnőni.
Oly nagykérés ez? Ahogy ezen, gondolkoztam, észre sem vettem, hogy elaludtam. Egy réten voltam, amerre csak elláttam, virágok, és fák. Csend volt.  Egyszer csak anya jelent meg, földig érő, hófehér ruhában, amin a nap ragyogása visszatükröződött. Mögötte megjelent a férfi, aki az éjjel a szobámba járt, s egy hatalmas bárddal, levágta a fejét. A penge könnyedén suhant végig anya nyakán, aki összerogyott, és összeesett a feje mellé. Ez a kép volt az utolsó, majd hirtelen felriadtam, és erős zsibbadást éreztem a fejemben, ami egyik pillanatról a másikra, lüktetéssé vált.  Rá pillantottam az órámra, amin 9:30 volt. Az ágyam szélén, mát ott hevert a táskám, és egy olyan penge, amivel apa tegnap este a démonra akart támadni. Nagy nehezen kitápászkodtam az ágyból, és az ágyam előtt fekvő Sába társaságába elmentem, lezuhanyozni. A fürdőszobába lerángattam magamról a pizsamámat, és óvatosan a zuhanykabinba álltam.  Amikor már a zuhany alatt álltam, forró víz záporozott a bőrömre, és a tusfürdő csokoládé- és vaníliaillattal vont be. Érzékeim kitágultak, a tegnap esti férfi képe villant be, és az a sok vér anya hófehér ruháján. Lassan visszatértem a valóságba, és a párával telitett kabinból kimásztam a jéghideg padlóra. Leakasztottam egy törölközőt, majd magam köré tekerve, és ugyan azt téve a hajammal, visszamentem a szobámba. A szekrényből egy régebbi farmert, egy laza, egyszerű fekete pólót, és egy tornacipőt. A fiókból pedig fehérneműt. Miután felöltöztem, a tükörbe néztem és még vettem egy mély lélegzetet és anya fotóját, a telefonomat, a kést, és a táskát megfogva elindultam lefelé. Mire leértem a lépcsőn, már mindenki a nappaliban volt.
-          Vigyázz magadra. – ölelt át apa szorosan. Még egyszer magamba szívtam az illatát.
-          Te is apa. – nyomtam egy csókot borostás arcára.
Noelhez léptem, és őt is szorosan magamhoz húztam, ismerős parfümje fűszeres illatát magamba szívtam emlékül, és e gyerekkori kézfogásunkkal elbúcsúztam tőle is. Hátat fordítottam nekik ahol John állt indulásra készen.
-          Indulhatunk?
Válaszul csak bólintottam egyet, és magamra szedelőzködve a kabátot, felpakolva a cókmókomat, kiléptem az ajtón. Az ajtó bezárása a régi életem végét, és egyben egy új élet kezdetét jelentette.